8. fejezet

Egy hónap telt el azóta, hogy Hikari végleg csatlakozott Sesshoumaru csapatához. Bár a szellem nem nagyon hangoztatta, de nagyon hálás volta a lánynak. Ugyanis sikerrel járt, és immár újra két karral büszkélkedhetett. Újdonsült bal karja pont ugyanolyan volt, mint az eredeti, és mintha soha nem is lett volna levágva, a régi sérülésnek nyoma sem maradt, még egy pici forradás sem. Hikari rettentően boldog volt attól, hogy látta, a szellem mennyire örül neki, hogy ismét teljesnek mondhatja magát. Bár nem nagyon mutatta ki az érzelmeit, az, hogy visszakapta a karját, mosolyt csalt az arcára.

- Gyakrabban mosolyoghatnál, jól áll neked - mondta neki akkor Hikari. Sesshoumaru meglepődve nézett rá, mire a lány észbekapott, és elfordította a fejét. A dolog annyiban is maradt.

A vándorlások közben néhanapján sikerült rávennie a szellemet, hogy egy kicsit gyakoroljon vele, és eddze őt. Ilyenkor mindig gyorsan telt az idő, hiszen Hikari - bár korántsem volt akkora hatalma, mint Sesshoumarunak - ügyes trükkökkel meg tudta téveszteni őt, amiknek mindig az lett az eredménye, hogy Sesshoumaru csurom víz lett. Igaz, párszor elsült fordítva is a helyzet, főleg, miután már Sesshoumaru rájött a trükkökre, és a visszájára fordította őket. Ilyenkor a lány ázott agyonra. Viszont egy újabb dolgot is megtanult ezeknek az elázásoknak a segítségével. Kigyűjtötte a vizet Sesshoumaru ruhájából és hajából, így a szellem egy-két perc alatt megszáradt, és a víz pedig körülötte gyűlt össze, kis pocsolyákban. Hikari ezt meg tudta csinálni magával is. Mióta egy igazi szellem az „edzője”, sokkal jobban megtanult koncentrálni, és az ereje is jobban fejlődik.

Természetesen az édesanyjáról sem feledkeztek meg, tovább keresték a szentélyt, ahol átváltozott… mert Hikari elmesélte Sesshoumarunak indulásának okait. És a lány megtudott egy igencsak érdekes dolgot…

Ez egy hónappal Hikari csatlakozása után történt. Egyik este épp azt mesélt Sesshoumarunak (mivel Rin és Yaken a történet közben elaludtak), hogy mit tud az anyja első életéről. Pont azt a részt mesélte, hogy az édesanyját gyakran meglátogatta a tartományok urának fia… Épp azt mondta, hogy az a fiú, amikor fölnőtt, elvándorolt nyugatról és keletnek vette az irányt, amikor észrevette, hogy Sesshoumaru furcsán viselkedik. Részint csodálkozva, részint elgondolkodva néz rá.

- Mi az? Valami baj van? - kérdezte tőle.

- Hát ezért voltál olyan ismerős nekem… Tisztára úgy nézel ki, mint ő… - válaszolta elgondolkozva a férfi.

- Ööö… mint ki? - kérdezte Hikari, mostmár teljesen összezavarodva.

- Mint az édesanyád - nézett a szemébe a szellem.

Hikari elméjét hirtelen elöntötte a megvilágosodás fénye.

- Te… te voltál az a fiú!

- Igen. Én.

- De… akkor most nyugat… - kezdte Hikari.

- Ahogy mondod, nyugat most az enyém, hiszen én vagyok apám első számú örököse. Én vagyok Sesshoumaru, a Nyugati Tartományok Ura… Bár igaz, nem is nagyon érdemlem ki ezt a címet, hiszen amióta eljöttem, egyszer sem voltam… otthon. Azt se tudom, most mi a helyzet arrafelé - Sesshoumaru enyhén szomorúnak látszott.

- Miért? - kérdezte megértő hangon Hikari.

- Úgy érzem, hogy… az uralkodás nem nekem való. Vagyis hát… ezt nem tudom pontosan. De amikor gyerek voltam… ott nem nagyon voltak korombeliek, mindig egyedül voltam. Magányosan egy nagy várkastélyban…

- Várkastély? - nézett nagyot a lány.

- Mi ebben a meglepő? Kellett a védelem a macskaszellemek ellen.

- Ó, bocsánat. De azért… anyám jó társaság volt? - kérdezte.

- Hmm… örültem, amikor oda került. Vele bármikor beszélgethettem, bármiről, ha kedvem tartotta. Tudod… anyámról nem tudok sokat… még nagyon kicsi voltam, amikor elhagyott minket, nem is emlékszem rá… apámnak meg pedig nem volt túl sok ideje rám, mert pont akkor szakadt a birodalom nyakába egy csomó gond… így hát a tavunk vizitündére lett állandó beszélgetőtársam. Egek! Ebből is látszik, mennyire hasonlítasz rá! Halandóval még sose beszélgettem… főleg nem ilyen sokat…

Hikari elmosolyodott. Hihetetlen, hogy Sesshoumaru képes megbízni benne! Ahhoz képest, hogy először még megtűrni sem volt hajlandó a közelében…

- Akkor ez most azt jelenti, hogy… megbízol bennem? - kérdezte a lány.

- Hogy én? Benned?

Hikari arcáról lehervadt a mosoly.

- Azt hiszem, hogy… igen… - mondta a szellem. A lány erre ismét elmosolyodott.

- Tudod, ez kölcsönös - mondta Sesshoumarunak.

A férfi elmosolyodott, miközben Hikarira nézett. És ekkor… a lányba, mint a villám, csapott bele a felismerés. Gyorsan felállt, és elindult az erdőbe.

- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Sesshoumaru.

- Mi? Ja, nem, csak tudod… ööö… hív a természet…

- Oh… mondta zavartan a szellem.

Hikari idegesen elmosolyodott, ami inkább volt egy idétlen vigyor, és újból elindult az erdőbe. Amikor már kellő távolságra ért, futásnak eredt, amit a szellem ilyen távolságból már nem hallott meg. Talált egy kis tavacskát, lerogyott a partjára, és belebámult a sötét víztömegbe.

- Hogy történhetett ez? - kérdezte, bár nagyon is jól tudta a választ. - Beleszerettem!

Egy darabig még bámulta a tükörképét, mintha csak attól várná a magyarázatot erre a dologra, aztán megszólalt:

- Ugyanott tartok, ahol annak idején apám is… Egy démont szeretek…

Jó darabig némán nézte a gyengéden hullámzó vizet. Egyszercsak lépteket hallott maga mögött. Sesshoumaru volt az, a lány anélkül is tudta, hogy hátrafordult volna.

- Régóta elmentél, gondoltam jobb lesz, ha megnézem, mi van veled… - mondta a szellem. - Mi a baj?

- Valamit mondanom kell - válaszolta nagy sokára a lány. - Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, de tudnod kell róla… Sesshoumaru?

- Igen?

- Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint apám… Beleszerettem egy szellembe… - A lány elfordult a tótól, és a férfi szemébe nézett. - Szeretlek téged, Sesshoumaru…

A szellem első pillanatban megrökönyödve nézett rá, de aztán arca újra normális lett.

- Hikari…

- Tudom, hogy nem vagy egy érzelgős típus, ezért, ha akarod, elmehetek tőletek, ha zavar a jelenlétem…

- Ne! Maradj.

- Sesshoumaru…

- Gyere! Vissza kell mennünk, elég késő van már.

- Megyek - indult el Hikari.

Egymás mellett mentek, de nem szóltak egy szót se. Visszaértek a táborba, és csöndben lefeküdtek aludni. Hikari a szokásos helyére Rin mellett, Sesshoumaru pedig egy fa alá.