5. fejet

Már egy hete vándorolt megállás nélkül, faluról-falura járva. Kérdezősködött a szentély felől, de még csak nem is hallottak róla. Szállása mindig volt, mert a fogadóbeli munkájáért járó pénzt szépen összekuporgatta, így egy kisebb vagyonnal indulhatott útnak, ami fedezi minden útiköltségét. Ez alatt az egy hét alatt nem történt semmi különös, azt leszámítva, hogy egyszer egy folyóparton rátámadt valami rablóbanda, de ő könnyűszerrel elintézte őket. Ez pár nappal ezelőtt történt. Most épp keletnek tartott, mert a legutóbbi faluban azt mondták, abban az irányban van valamilyen szentély, és mivel jobb ötlete nem volt, úgy döntött, megnézi. Azt mondták neki, hogy nagyon messze van…

Egész nap jó idő volt, de dél körül elkezdett beborulni az ég, és most, délután az eső is eleredt. Hikari észrevette, hogy nem messze az úttól van egy barlang, ott talán megvárhatja, míg eláll az eső. Elindult, és pár perc múlva el is ért a barlang szájához, és nyugodt léptekkel besétált rajta. Pár méter megtétele után meglátta, hogy van már valaki a barlangban. Pontosabban valakik. Úgy tíz méterre tőle az üreg belseje felé 6 alak ült. Egy piros ruhás, fehér hajú fiú, egy szerzetes, egy furcsa ruhákat viselő lány, egy kisfiú, és egy másik lány, rendes, hétköznapi ruhában, akinek az ölében egy aranyos, kétfarkú cica üldögélt.

„Elég különös társaság…” - állapította meg magában így, első ránézés után. Abban a pillanatban a fehér hajú fiú - akinek mellesleg kutyafülei voltak - hirtelen szimatolni kezdte a levegőt, majd a következő másodpercben a barlang kijárata felé kapta a fejét. Pontosan oda, ahol ő, Hikari állt.

- Te meg ki vagy? - kiáltotta miközben talpra szökkent. A többiek is az idegen lány felé fordultak. Hikari kérdő és dühös pillantások kereszttüzében találta magát, amitől egy kissé zavarba jött, és elkezdett hátrálni.

- E-elnézést, nem tudtam, hogy itt már vannak. Már itt sem vagyok… - mondta, majd sarkon fordult.

- Várj, ne menj még el! - kiáltott utána egy barátságos hang. Hikari hátrafordult. A furcsa ruhákat viselő lány volt az. - Ha jól látom, te is utazó vagy, épp úgy, ahogy mi. Maradj itt velünk, úgysincs másik fedett hely a közelben - mosolygott rá.

Hikari egy darabig értetlenül-ijedten nézett egyikről a másikra, majd megállapodott az előbbi lányon, és megszólalt:

- Rendben. Maradok.

- Gyere, ülj le!

Hikari látta, hogy a kutyafülű fiú már kezdené mondani a magáét, de ezt a fura ruhás lány is észrevette, és enyhe fenyegetéssel a hangjában rászólt:

- Inuyasha! Ne akard, hogy kimondjam…

Érdekes módon onnantól fogva a fiú felől csak halk morgolódást lehetett hallani.

- Hogy hívnak? - kérdezte az előbbi lány.

- Hikarinak - válaszolta Hikari. - És titeket?

- Az én nevem Kagome - mondta a lány. - Ők pedig Sango, Miroku, Shippou, Kirara, és az, aki a sarokban morgolódik, Inuyasha.

Inuyasha a neve hallatán abbahagyta a morgást, és elfordította a fejét, de azért a fülével figyelt a beszélgetésre. Hikari Inuyasha füleit fixírozta, amikor Kagome kizökkentette a gondolataiból:

- Honnan jöttél? És miért vándorolsz?

- Hát… egy innen nyugatra lévő faluban élek, ami nagyjából egyheti járásra van innen. Azért keltem útra, mert… mert… áh, nem érdekes… - válaszolta Hikari, és elfordította a fejét. Kagome kíváncsi volt a lány történetére, ezért rafinált módszerhez folyamodott, hogy szóra bírja. Elkezdett magukról mesélni. Elmondta, hogy a Szent Ékkő szilánkjait keresik, és hogy Narakut üldözik.

- Hmm… hallottam már a Szent Ékkőről. Az egy olyan kő, ami nagy erővel ruházza fel a birtokosát, igaz? - mondta Hikari.

- Igen - válaszolta Kagome.

- És a legnagyobb része most Narakunál van - szólt Sango. - Ez az egyik dolog, amiért üldözzük őt. A másik meg az, hogy bosszút álljunk rajta.

Elmesélték Hikarinak a történetüket, és a lány megtudta, hogy Kagome egy papnő, és a jövőből jött, Sango szellemirtó, Miroku egy nagy erejű szerzetes, Shippou és Kirara szellemek, Inuyasha pedig félszellem. A három utóbbin nem lepődött meg túlságosan, hiszen felismerte a sajátos ismertetőjeleket. Bár igaz, Inuyashára azt hitte, hogy teljesen szellem. Most, hogy már ennyit megtudott róluk, kezdett bízni bennük, és megeredt az ő nyelve is. Elmesélte életét a fogadóban, hogyan fedezte fel az erejét, hogy amikor a banditák elől menekült, megmentette egy szellem.

- Egy szellem mentett meg? - csodálkozott Kagome.

- Nahát, vannak még csodák - mondta unottnak álcázott hangon Inuyasha, ennek ellenére elég érdekesnek találta a lány történetét.

Hikari folytatta a mesélést, és a többiek figyelmesen hallgatták. Bár ő maga sem tudta, hogy miért, de úgy érezte, bízhat ennek a csapatnak a tagjaiban.

- … és akkor eleredt az eső, és idejöttem, ebbe a barlangba - fejezte be.

Miroku, aki eddig mélyen hallgatott, most megszólalt:

- Hmm… nagyon érdekes a történeted. Kérdezhetek valamit?

- Mit akarsz tudni? - kérdezte Hikari.

Miroku egy gyors mozdulattal elkapta a lány kezeit, és a szemeibe nézett.

- Olyan gyönyörű teremtés vagy. Lennél a gyermekeim anyja?

Hikari elkerekedett szemekkel nézett rá:

- H-hogy micsoda?!

Miroku továbbra is kitartóan nézett a szemeibe. Hikari látta, hogy a háttérben Sangót majd’ szétveti a düh, és ez megerősítette a válaszát:

- Szó sem lehet róla! - kapta el a kezét, és hátrébb hózódott. Miroku lelombozódva ült vissza a helyére.

- Miroku, egyszer választatnál valami kedvesebb formát is az udvarlásnak - mondta Shippou.

- Mert te olyan sokat tudsz az udvarlásról - mormogta magának a szerzetes, de azért mindenki hallotta.

- Engem mégis jobban szeretnek a lányok! - válaszolta a kisfiú.

Ezen mindenki elkezdett kuncogni, még a mogorva, félrehúzódott Inuyasha is. Miroku meg csak durcásan ült a helyén, és onnantól kezdve nem sokat beszélt. Kis idő elteltével Inuyasha összehúzta a szemöldökét, és felállt, majd a barlang bejárata felé vette az irányt.

- Inuyasha, hová mész? Valami baj van? - kérdezte Kagome.

- Nincs semmi baj, egy perc és itt vagyok - válaszolta a fiú. Kiment, és nemsokára vissza is jött.

- Mi történt? - kérdezte Sango.

- Sesshoumaru a közelben van, és nemrég errefele járt - válaszolta Inuyasha. - Megéreztem a szagát.

- Ki az a Sesshoumaru? - kérdezte Hikari.

- Ő Inuyasha bátyja - válaszolta Miroku. - Egy eléggé kegyetlen szellem, és meg akarja ölni Inuyashát. De ez hosszú történet…

- Elmesélnétek? - kérdezte reménykedve a lány.

- Persze. Majd én elmondom - ajánlkozott Kagome. Elmesélte Hikarinak a két testvér egymáshoz való viszonyát, hogy Sesshoumaru megveti az öccsét félig emberi mivolta miatt, hogy mennyit harcolnak, ha összeakadnak, és hogy az apjuk kardjáért vívott csata közben Inuyasha elég súlyos sérülést okozott a bátyjának: levágta a bal karját. Hikari nem kapott közelebbi leírást Sesshoumaru külsejéről, és épp ezért azon sem kezdett el gondolkodni, hogy az ő megmentőjének is hiányzott a bal karja…

- Szerintem feküdjünk le aludni, nagyon késő van már - szólalt meg Shippou. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, milyen későre jár az idő.

- Jó - helyeseltek a többiek, és mindenki nyugovóra tért - Hikari előrelátóan tisztes távolságot tartva Mirokutól. A lány megnyugodva aludt el, tudván, hogy Inuyasháék közelében aligha kell tartania a rá leselkedő veszélyektől.